Élménybeszámoló Ecuador
Hajnali három óra nem az az időpont, amikor az ember természetes életritmusát felborítva felébreszti önmagát és családját, még ha az élő ember által kelthető legkisebb zajokat is próbálja tompítani készülődésekor. Végül csak a feleségem ébredezik velem álmosan, kávé, egy falat akármi, csendben, szótlanul. A válogatott melegítő felvétele közben ünnepélyessé válik ez a reggel. Mindketten tudjuk, mit jelentenek ezek a színek: piros, fehér, zöld és a melegítő kabát hátoldalán a szöveg „Magyarország”. Egy utolsó csók, alvó gyermekem homlokára és egy utolsó ölelés. „Aztán ügyesen”- hangzik az utolsó és egyben az első buzdítás is. Számomra innen kezdődik az utazás, a kaland a GLOBAL GAMES.
A Global Games az értelmi sérültek olimpiája. Négyévente rendezik. 2015-ben Ecuador nyerte el a rendezés jogát. Messze van egy európainak, mégis 11 fős csapat indult útnak, hogy képviseljék hazánkat. Mi evezősök csak ketten vagyunk. Csepeliek. Több, mint egy év készülődés után, heti 12 edzés, világbajnoki címmel, világbajnoki bronzéremmel, világcsúcstartóként utazunk Balázzsal, Ecuadorba. Első állomás Amsterdam (KLM), hatalmas a reptér, nagyobb, mint gondoltam. Átszállunk egy nagyobb gépbe és irány Quito, a főváros. Az út hosszú és fárasztó.
Helyi idő szerint 15:00 órakor érkezünk meg. Nem vár senki. Pár telefon, de senki nem veszi fel, úgy döntök, taxival megyünk a szállásra. Irány Hotel Bernard. Itt sem tudnak az érkezésünkről, majd hamarosan az otthoniakkal sikerült felvenni a kapcsolatot. Ki kell vennünk egy szobát, másnap jönnek értünk és elvisznek Amabato-ba a központi szállásra. Így is tettünk. A vulkán kitörése miatt a versenyt áthelyezték a fővárosból – tudtuk meg másnap reggel – hogy hova azt még senki sem tudta.
Ambato. 4 órányira a fővárostól Quito-tól és mint kiderül 2,5 órányira a verseny helyszínétől San Miguel-től. Nem vagyunk boldogok. Ismét eltelik egy nap utazással. A hotelben találkozunk a magyar csapattal, aminek nagyon megörülünk mindketten. A hotelben azonban itt sem tudnak az érkezésünkről a menedzser hosszas telefonálgatás után ad egy szobát. Nagyon kedves, segítőkész.
Hétfőn az atlétikásokkal – és a fél szállodával – elmegyünk a megnyitóra, Guarandába. Az út a híres Chimborazo hegy körül vezet, ami 6267 méter magasan helyezkedik el, az út 4000 méter magasan kanyarog, az oxigén ilyen magasságokban ritka kincs. A szervezés olyan, mint az érkezésünk, meglepi a helyieket és a szervezőket is. Itt bizony megjelennek a különböző országok legjobbjai és látjuk, hogy milyen fontos ez a verseny mindenkinek. Készültek rá, várták és most itt vannak. A megnyitó rendben lezajlik. A tengerszint feletti magasság 2600 méter. Az atlétikai pálya látképe gyönyörű.
A mi verseny helyszínünk még Guaranda után van egy jó 25 kilométerrel, San Miguel. Csütörtökön jutunk el a csapatvezető értekezletre, ahol először látom meg 2,5 órányi buszozás után, hogy hol lesz a verseny. Egy tornaterem. Nem lepődünk meg a hongkongi edzővel és csapatvezetővel, akivel úgy döntöttünk, hogy a versenyzőinket nem visszük el a hosszú és fárasztó útra. Akkor azonban már kezdünk feszültek lenni, amikor megtudjuk, hogy a gépek nem lesznek összekötve számítógéppel, kivetítő sem lesz és a gépek nem lesznek lerögzítve, majd fogja valaki, elöl (?!). A versenyzők sípszóra fognak egyszerre elindulni. A korábbi napok szervezése láttán Lu-val a hongkongi edzővel, ezen már csak mosolygunk.
Az utóbbi napokban versenyzőink együtt töltötték az időt az ambatoi fitneszteremben, hogy szokják a magaslati levegőt, a terhelést. Még soha semelyikünk nem volt ennyire magasan tengerszint felett.
A verseny napja. Balázs felkészült, erre a napra várunk már nagyon-nagyon régen. Minden a helyén van, már kora reggel óta összpontosítunk. Felkészültünk fizikailag, lelkileg, mindenhogy. Egy buszban utazunk az ellenfeleinkkel, a feszültséget tapintani lehet, Balázs mellet ül Terence a hongkogi ellenfél. A két fiú jelentősen kimagaslik a mezőnyből, tudják, hogy köztük fog eldőlni a verseny, nem mernek egymásra nézni.
Tényleg sípszóra indul a verseny, az utolsó pillanatig azt hittem viccelnek, de mégsem.
Balázs mindet úgy csinál, ahogy begyakoroltuk. Elkezdi keményen, majd rááll az utazó tempójára, az első 600 méter meseszerű, majd elérkezik az utolsó 400 méter és az oxigénhiány, szenvedés, vergődés, csak a szíve viszi. Én ordítok, de kétlem, hogy bármit is hallott belőle. Pár pillanat és vége. Leesik a gépről, kikötöm a lábát a lábtartóból, sápadt, rosszul van, vergődik a földön. A tőlünk balra ülő Terencre nézek, hasonló jelent zajlik le nála is, a törékeny Lu edző próbálja leszedni a gépről a hatalmas hongkongi versenyzőjét. Nincs jobb állapotban Bazsinál. Próbáljuk összeszedni versenyzőinket, amíg a többiek még mindig húzzák a gépet. Majd kiderül, hogy 1 másodperccel kaptunk ki. Ezüst. Győzni jöttünk, mégsem vagyunk csalódottak. Amit a két fiú csinált elképesztő, megdöbbentő, egyedülálló.
Másnap 500 méteren ugyanez a forgatókönyv zajlik le. Még egy ezüst. Balázs nagyon boldog és már a hazautazást várja,mindkettőnknek hiányzik a család. Az út ismét rettenetesen hosszú és fárasztó.
A reptéren mindkettőnk boldog családja vár minket, egymás nyakába borulunk és hosszú percekig el sem engedjük egymást. Ügyesek voltunk.
Négy év múlva Brisbane, Ausztrália.
Mofli, 2015-10-05